Hiba
  • Cannot retrive forecast data in module "mod_sp_weather".

Írta az élet és a halál

2017-05-04, 21:42
   |   Kategória: Pink
Minden szerdán és vasárnap szinte percnyi pontossággal fordult be a sarkon két öregember. Lassan, kimérten haladt végig az utcán, mint akinek nincs sietős dolga, nem késik el a találkozóról, megvárják.
Kezükben egy-egy csokor virágot tartottak, ügyelve, nehogy a siető járókelőknek ütközzenek.

Ez az út egyenesen a temetőhöz vezetett, a nyugalom parkjához.

A kapun belépve balra fordultak. A széles kavicsos út mentén sírok keresztjei meredtek felkiáltójelként a magasba, figyelmeztetve az élet múlandóságára. Lusta csend nyújtózott a végtelen halmok felett, csak a kavicsok csikordultak meg az öregek léptei alatt, majd ez az ütemes zaj is megszűnt: megálltak egy egyszerű sírnál. Csak abban különbözött a többitől, hogy két név volt a fejfára vésve: Takács Lászlóné, Németh Andrásné 1900-1949

1945.

Már véget ért a háború, az emberek sápadtan, megtörten jöttek elő az óvóhelyekről. Úgy érezték magukat, mintha egy rossz, lidérces álomból ébrednének. De sajnos, ez nem álom volt, romok, emberi roncsok, asszonyok könnyei bizonyították a szörnyű valóságot.

Takács Lászlóné hiába várta vissza férjét. Pedig már a szomszéd is hazatért, akivel együtt ment a frontra. Idegőrlő bizonytalanságban ténfergett, nem tudta mit higgyen, mit gondoljon, hol a férje.

Talán fogságba került, vagy elesett a harcokban? De akkor miért nem küldenek valamilyen értesítést, hogy férje hősi harcban…

Nem, nem az lehetetlen, hiszen megígérte, hogy visszajön! Sosem hazudott neki a férje, de a háború poklában nem becsületen múlik élet és halál. A puskacső, az akna, a bomba számára minden ember egyforma.

Teltek az évek, az asszony lassan már belenyugodott férje eltűnésébe, de emléke fájdalmas sebet hagyott szívében. Barátokat, együtt érző társakat talált az emberekben. Szomszédja, Németh András sokszor átment hozzá és egy-egy csésze tea mellett beszélgetve töltötték el a hosszú téli estéket.

A férfi tapintatosan kerülte bajtársa emlékének felidézését. Ő egy pillanatig sem hitte, hogy még hazatérhet. Megjárta a dermesztő orosz frontot, látta, hogyan hullanak el mellette a félig vagy teljesen megfagyott katonák, s már nem is számolták, hogy reggel hányan indultak tovább.

Ő sem tudja mi módon menekült meg abból a jeges pokolból. Talán a hite, az akarata vagy csupán a szerencséje hozta vissza.

És mit talált itthon? Egy bombatölcsért, ahol valamikor a háza állt, s vidám gyerekszótól volt hangos a kert.

A lelki csapás hozta közel egymáshoz a két árva embert. Olyan erős barátság alakult ki köztük, ami talán még a szerelemnél is erősebb volt. Összeházasodtak. Érezték, tudták, hogy szükségük van egymásra, csak így lesznek teljes emberek.

Az esküvő után egy hónappal beesett arcú, sápadt, sovány férfi nyitott be a házba. Megállt a konyhaajtó mellett, letette lába elé gyűrött vékonyka hátizsákját és csak nézett rájuk csodálkozva. Ők pedig nem tudták, hogy álmodják ezt a kegyetlen játékot, vagy a valóság űz csúfot velük? Ez volt az, amire már a sokáig reménykedő asszony sem számított… Hazajött a férje. A szeretett férfi, akit már százszor, ezerszer elsiratott, akinek emléke fájdalmas sebként élt mindig szívében.

Másnap már nem tudott felkelni az ágyból. Valami gyógyíthatatlan kór döntötte le a lábáról: a lelke kapott halálos lövést. Annyi sebet ütött rajta az élet, hogy azt már nem tudta túlélni. Megölte a háború borzalma, kegyetlensége, néhány ember felelőtlensége.

Tátrainé Kulcsár Irén

Új hozzászólás

A csillaggal (*) jelölt mezők kitöltése kötelező. A HTML kódok használata nem engedélyezett.

Legfrissebb

Legnépszerűbb