Szombathelyi7

Amikor megpezsdül a határ, a településeket határoló földek, mezők, rétek megtelnek élettel. Sarjad az őszi vetés, és serénykednek az emberek a vetőmagokkal, az ültetéssel. Igaz, mióta egyre több technikai segédlettel, géppel – úgy mondják korszerűen – vesszük birtokba környezetünket, a megpezsdülés helyett felzúg, feldübörög a határ. A földet művelő ember ősei évszázados, évezredes nyomán járva – legalább kis mértékben – önellátóvá válik: a maga termelte zöldségeket, gyümölcsöket viheti kamrájába, konyhájába, teheti nyersen vagy sütve-főzve a család asztalára.

A munka, a termelés értelmét, eredményét közvetlenül érzékelheti, sőt, élvezheti. Átélheti az alkotás – a teremtő alkotás – örömét. Ámbár gondot is kell viselnie: megtapasztalhatja hát a gondviselés lényegét. Annak földhöz ragadt és transzcendentális értelmét egyaránt. „Műveljük – hát – kertjeinket!” Noha Candide szájából ez a világ dolgaitól való elfordulást, terméketlen bölcselkedést jelent, s e munka elűzi a világból a nyomort és a bűnözést. Aki csinálta már, aki már műveli kertjét, megtapasztalhatta, hogy a legbölcsebb gondolatok éppen ott teremhetnek, a földjén, az általa művelt darabon. Voltaire azonban nem járt messze az igazságtól, amikor a nyomor és a bűnözés egyik ellenszerét látta ebben.„Il faut cultiver notre jardin”! – Műveljük kertjeinket! Mert a tavasz nem enged. „... édesbús, szeszélyes / Tavaszi hónap, felleges derűs, / Mikor a rétek lelke már fölérez...” – fogalmazott Juhász Gyula, aki – „tavaszhó” elején – április 4-én született, Április bolondja című szonettjében.

A vasi falvakban utóbbit úgy mondják: „Szent György után már kalapáccsal sem lehet visszaverni a füvet a földbe.” Zöldell, virágba borul a határ. Élet sarjadhat a te kezed nyomán is..