Nyomtatás

Képek nélkül képtelenség élni?

2014-12-28, 15:43
   |   Kategória: Okos
A Nyelvlecke legutóbbi adásában a címben feltett kérdésre próbáltunk válaszolni egyetemi hallgatóimmal. Valóban velejárója a nyelvnek a képes kifejezés, a képszerű láttatás, a vizualizálásra való hajlandóság?
Köztudomású, hogy képekkel nemcsak a festészetben találkozhatunk, a képszerűség - a szemléletesség és hatásosság nyelvi eszközeként - nemcsak a szépirodalomban jelentkezik, hanem a hétköznapi nyelvhasználatban is természetes. A mentális képzetalkotás szinte egyidős a nyelvvel, annak eleve jellemző sajátossága; gondoljunk csak az olyan kifejezésekre, metaforákra (metafora= átvitel, átszállítás), mint a fésű foga, a hegy gerince, a lábas füle. Ezek a képek a dolgok között felfedezett alaki vagy funkcionális összefüggés, a megfigyelt hasonlóság alapján alakultak és rögzültek, váltak hétköznapi kifejezésekké.

Mint minden nyelvi jelenségre, a képek keletkezésére is jellemző, hogy az élet változásával együtt kikopnak, s keletkeznek helyettük, mellettük újak: dobok egy hátast, lehidalok, szörfözök a neten stb. A nyelv valóságos tárháza a képeknek, jelen vannak szólásainkban, mondásainkban: leszáll a köd, forr a dühtől, felhúzom magam, véres verejtékkel teszem a dolgom, suhan az idő, gurul a nevetéstől, bepöccen, el van havazva, bottal üthetik a lába nyomát, nincs egy vasam sem, felültet valakit, megleckéztetem. Egy francia nyelvész szerint egy nap alatt a piacon több keletkezik belőlük, mint egy többnapos akadémiai gyűlésen. Szerepük igen sokrétű: a hangulat felkeltése, a meggyőző erő, megvilágító magyarázat erejével hatnak, a legtöbb kommunikációs helyzetben ezek segítségével boldogulunk. Mennyivel színesebb, ha azt mondom: kiköszörülte a csorbát, fején találta a szöget, túllőtt a célon, mintha azt mondanám: kijavította, eltalálta, eltúlozta. 

Gondolkodásunk tehát eredendően metaforikus, a képalkotás természetes nyelvi jelenség, nemcsak a költői nyelv sajátja. Igaz, hogy a legeredetibb módon a költők képesek meglátni a világban azokat a rejtett összefüggéseket, amelyekre a kevésbé fogékony, kevésbé érzékeny és kreatív ember nem jönne rá: „kezed elalvó nyírfaág”, „hajnali harmat a szépség”, „ágyat bont a köd”, „remeg a venyige teste”. S akkor még a szürreális képzetekről, a távoli asszociációkat egybekapcsoló szemléletes kifejezésekről nem is szóltunk.

Czetter Ibolya